Deák 17 Galéria - Budapest

Szombaton Budapestre utaztam, hogy a nemrégiben nyílt Deák 17 Galériában megnézzem az idei rajz OKTV beküldött munkáiból a kiállítást és hogy részt vegyek egy előadáson, amelyet a Kisképzőről tartottak. Alig értem oda, pedig a 7:48-as vonattal indultam Kecskemétről, de már késve érkezett és Budapestre 35 perccel késéssel futott be. Akkor siettem a 3-as metróhoz, amely nem járt, csak metrópótló busszal jutottam el a Deák térre. Szerencsére a 10 órás kezdéssel vártak egy kicsit, így Zombori Bélával még meg tudtam nézni az OKTV-s anyagot, ő közben mesélt néhány háttér információt. Ez a galéria kifejezetten diákmunkák bemutatására vállalkozik és tök jó helyen van a városközpontban.

Először Szőke Gáspár, aki festészetet tanít ott, tartott egy kis előadást a Kisképző történetéről. Ez a 237. tanév, 12 szak van, 40 órás heti leterheltsége van diákoknak.
A második előadó Bodóczky István volt, aki a Kisképzőben tanított és jelenleg az archívum kezelője. Az archívumban 11.500 tétel van feldolgozva és folyamatosan archiválják a legjobb munkákat. Bodóczky előadásának a címe Milyen a jó rajz - Értékelés a vizuális nevelésben volt. Arról beszélt, hogy a felvételinél milyen szempontok szerint értékelnek. Kb. 450 jelentkezőből kb. 100-at vesznek fel. Három otthoni munkát és három benti feladatot értékelnek. Van egy csendélet, egy porté és egy kreatív feladat. A kreatív feladatot egy 0-1-2 pontos értékelő lapon értékelik. Azt mondta, hogy a diáknak tisztában kell azzal lenni, hogy mit fognak értékelni az adott munkán. Azt hiszem, hogy a mi iskolánkban nem lehetne egy ilyen értékelő lapot bevezetni, mert minden kolléga meg van győződve arról, hogy az tud enélkül is értékelni és el tudja dönteni, hogy ki idevaló és ki nem.

Kérdeztem az előadókat, hogy mi náluk a tapasztalat a 5. évesekkel, jelentkeznek-e például az OKJ-s vizsgára. Azt mondták, csak ritkán van rossz tapasztalatuk ezzel kapcsolatban. A következő tanévtől esedékes Gazdasági Minisztériumhoz való átkerülést nagyon rossznak ítélik, de nem tudnak még róla semmi pontosat.
A szünetben megnéztem a Jaschik 130 című kiállítást, amely a 130 éve született Jaschik Álmosnak állít emléket.




























Kifelé a lépcsőházról készítettem még néhány fotót. Aztán hívtam Márkot, és a kisföldalattival indultam hozzá az Epreskertbe, de a Vörösmarty utcánál leszállítottak bennünket, hogy valami gond van, mert az előttünk lévő szerelvény sem megy tovább. Márk elém jött kerékpárral. Kerestünk egy helyet, a Hunyadi téren, ahol megebédeltünk és megköszöntöttem, hogy aznap volt a névnapja.
Ebéd után elsétáltunk a Műcsarnokhoz, de ott még nem lehetett bemenni, ezért sétáltunk egyet a Városligetben.
Fél 3 körül végre beengedtek, de ez a következő bejegyzésben lesz benne.

Április negyedik hete

A héten többen is jelezték, hogy nem elérhető a blogom. Úgy egy hónapja váltottak teljesen privátra a blogom megjelenését. Októberben egy időre meghívásos volt, majd mikor úgy gondoltam, csillapodtak a kedélyek, ismét nyílttá tettem, de már nagyon zavaró volt számomra, hogy állandóan csak arra kelljen figyelnem, hogy meg ne sértsek senki egy-egy bejegyzésben. Először Fűzi Laci jelezte, hogy nem tudja olvasni, pedig szerette, és adott e-mail címet is, hogy esetleg felvegyem a listára. Aztán Sziklahegyi Éva, egy kadás kolléganő jelezte, majd Ugray Zsuzsa, hétfőn A. Varga Imre, tegnap meg Patkós Laci, hogy sajnálják hogy nem tudják olvasni a blogom. Mindegy én írom tovább, de most egyelőre jobb az mindenkinek, hogy privát a blog.
A héten sok-sok képet készítettem a kert tulipánjairól, tök jó, hogy most nem csak pirosak vannak, Majd meglátjuk jövőre megőrzik-e a színüket! És csináltam néhány makrófelvételt is az elszáradt szirmokról.

Hétfőn KKK vezetőségi ülés volt, ahová elhívtuk Jordánt is, és a szófiai kiállítási lehetőségről tárgyaltunk. Közben megittam egy capuccionot, amitől nem tudtam aludni éjjel. Leadtam a pedagógus minősítésre való jelentkezési lapomat is, lehet, hogy ez is felkavarta egy kicsit a nyugodt lelkemet.
A vezetőségi ülés után Ugray Zsuzsa meghívott az Otthon Moziba Az élet sója című film vetítésére. Ez egy nagyon megrázó, felkavaró portréfilm Sebastiano Salgadóról, aki egy brazíliai származású fotósról. A filmet Wim Wenders rendezte.

Szerdán ifj. Gyergyádesz Lacinak volt előadása a VII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennáléhoz kapcsolódva. Jó előadás volt, sok új dolgot tanultam belőle. Találkoztam Ale Ildikóval, ő Szegeden múzeumpedagógus és gyakran összefutunk különböző rendezvényeken. Az előadás után beültünk a művész Kávézóba és egy kicsit, a vonat indulásáig beszélgettünk. Én most nem adtam be a szegedi nyári tárlatra semmit sem, tehát nem hiszem, hogy a közel jövőben lemennék Szegedre.

Már nagyon zavar, hogy február eleje óta nem tudtam rézkarcozni, pedig készülni kellene a Harmónia című MAOE által meghirdetett pályázatra is, és a Kortárs Költészet - Kortárs Grafikára is. Elkezdtem az összetört Opelról is egy plexi sorozatot, de még csak az első karcolgatásánál járok.
Ma az osztályommal népművészet órán befejeztük a maketteket, egész jók lettek! A végzősökkel pedig a Cifrapalotában Bencsik Orsival ugyanazon a foglakozáson vettünk részt, mint az elmúlt hetekben a nem művészetis osztályaimmal. A gesztus festmények azért sokkal jobbak lettek, mint a nem művészetiseknek, azaz bebizonyosodott, hogy egy non-figuratív, gesztus képet sem tud akárki megfesteni, kell kompozíciós és szín érzék, tapasztalat, gyakorlat ahhoz, hogy jó kép szülessen. Csak azt sajnáltam, hogy a fél osztály hiányzott.

Lépcsőimádatom

Már nem emlékszem, hogy mióta vonzanak a lépcsők, de az biztos, hogy jó régóta! Persze nem csak a lépcsők, hanem általában az építészet, a különböző szerkezetek tetők, párkányok, ablakok, kapuk, de legfőképp a lépcsők. Valahogy a következőképpen alakult az én építészethez való kötődésem: matematika tagozatra jártam általános iskolába, matek-fizika fakultációra a gimiben, ahonnan simán felvételizhettem volna építészet szakra, de nekem ez akkor nem jutott eszembe (díszlet- és jelmez tervező szakra adtam még be akkor a felvételei jelentkezésem a matematika-rajz tanári szak mellett). Aztán már tanítottam, amikor felvételizni akartam az Iparművészeti Egyetemre és Édesapám akkor mondta, hogy nekem építésznek kellett volna mennem. Igaza volt talán, de mondhatta volna előbb is! Innentől kezdve észrevettem magamon, hogy valóban az építészet mennyire izgat engem. Grafikáimban az 1990-es évek elejétől látható ez. Az első lépcsős rézkarcokat 2005-ben készítettem el a fertődi Esterházy kastély lépcsőiről. Ez a Szeretem a barokkot 1-2.

A következő évben egy másik barokk lépcső követte, a drezdai Zwinger lépcsője, Barokk ritmus lett a címe a rézkarcnak.











Két fantasztikus lépcsőről készítettem grafikát 2007-ben, egy-egy montázsos rézkarcot. Az egyik egy velencei csigalépcső, a XV. század végén épült Scala Contarini del Bovolo. A másik pedig a Vatikáni Múzeum híres Giuseppe Momo által tervezett 1932-ben készült csigalépcsője. A grafikák címe Van kiút lett.

Pár év kihagyás után, 2011-ben egy tíz részes sorozatot készítettem Vad lépcsők címmel, ahol a különböző utazásim során készült fotókból válogattam. Nem is mindig emlékeztem rá, hogy hol láttam őket, mert nem mindig híres épületből valók. Az első az apartmanunk lépcsőháza volt a csehországi Cesky-Krumlovban. A második egy egyiptomi lépcső valahol Szakkara környékén. A harmadik egy híres lépcső, a francia Loire menti kastélyok egy leghíresebb kastélyából való, a Chambord-i kastélyból. A negyedik a Szegedi Dóm tornyába vezet fel. A negyedik a Tatai Vár egyik külső lépcsője. Az ötödik a bécsi MUMOK (Modern Művészetek Múzeuma) lépcsője. A hatodik egy finnországi lépcső, amit nem is én, hanem a lényom fotózott, de olyan ismerős volt nekem is, lehet, hogy én is láttam, hiszem kétszer jártam én is Finnországban, A nyolcadik csak icurka-picurka lépcső barokk széle Sümegen a Plébánia templom előtt. A kilencedik ismét a Vatikáni Múzeum híres lépcsője. A tizedik valahol Krakkóban van. Ezeket a lépcsőket előző évben megfestettem, onnan a címe, mert azok a festmények a nagyon vad vörös-zöld kontrasztban készültek el.

Pár éve, mikor volt időm sokat töprengeni magamon, mikor az caminót jártam, meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy mit jelenthet bennem ez a lépcsőimádat. A lépcső, a lépcsőház az a tér, ami vezet valahová, de nem a végcél. Én pedig olyan ember voltam (igyekszem erről leszokni), akik folyton a következő és azután következő dolgokon töpreng ahelyett, hogy élvezné a jelent. Szóval, szerintem a lépcsőkhöz való vonzódásomban ez a személyiségjegyem ütközött ki. Amikor a caminóról készült a 42 darabos (minden napra egy rézkarc) sorozatom készült, már csak 5 lépcsős grafika lett az egészből. Az első Torres del Rióban az albergue lépcsőházáról készült: Nemesi pepita - Camino 4. A második az Ingyen koncert - Camino 17. szintén egy zarándok szállásnak a szép, új falépcsője Sahagúnban. A harmadik ismét egy szállás lépcsőházát ábrázolja Melidében, A harmincnegyedik albergue - Camino 33. lett a címe. A negyedik Santiago de Compostela katedrálisának lépcsője, Megérkezés - Camino 37. Az utolsó pedig a santiagói Néprajzi Múzeum háromkaréjos csigalépcsője, amilyet még soha nem láttam előtte. Az út vége!? - Camino 40. lett a címe.