Még egyszer a bajai kiállításomról

Jászberényi Matild megnyitó szövege:

Tisztelt Vendégek, Fiatalok! Kedves Marianna!

-          Különös a kiállítás. Különös spirituális időkben –ha követjük- a húsvét előtti lelki megtisztulás hagyományában, a tavaszi megújulás kezdetén találkozhatunk M. M. munkáival.

-          Mielőtt elvesznénk az ünneplés teendőiben, megérinthet bennünket az ünnep misztériuma, a megújulás igénye felhalmozódott, kérdéseinkre új választ várva, a humánum egyre sürgetőbb hiányában.

  

-          Azzal a biztos reménnyel vállaltam a megnyitó feladatát, hogy ellentmondásokkal terhelt korunkban, szélsőségeiben egyensúlyt teremtsen a művészi megközelítés, az abból való közös gondolkodás, és megtalálhatjuk a kiállító grafikai lapjain a számunkra szóló üzenetet, megmutatván bennünket önmagunknak.

A művész bemutatását megkönnyíti, egyben érzékenyebben árnyalja Mariannával való régi ismeretségünk, barátságunk.

Vendégünket úgy ismertem meg – az Iparművészeti Főiskolán, ma MOME - közös tanulmányaink évei alatt, mint jelentős oktató és szervező munka mellett folyamatosan megújulni kész, egyéni művész koncepciójában kitartó, következetes alkotót.

Mészáros M. tagja a Műhely Művészeti Egyesületnek, a KKK-nak és MAOE-nak.

Lehet, meglepő, de Marianna kapcsolódik a bajai művészeti hagyományokhoz a B. Miki Ferenc festőművész vezette Művészeti Kör Kárászi művésztelepeinek látogatása révén.

M. M. grafikus, művésztanár Kecskeméten tanít, él, alkot körülbelül ilyen kényszerű sorrendben. A mai művészek számára kivételesen lehet elsődleges az alkotás a megélhetés kényszere miatt, bár Ő művészetpedagógusnak is igen sikeres.

Alkotó korszakaiból végig kitűnik a művészetpedagógus és a művész közötti állandó dialógus,  a művészettörténet és építészet iránti rendkívüli érdeklődés. Ennek egyéni ötvözete, terméke e kiállítási látvány is, melynek inspirációja sem mindennapi.

-          A kiállított munkák jó részét az Én Caminóm sorozat teszi ki, a Marianna által megtett (spanyolországi) Szent Jakab zarándoklat élményét feldolgozó 42 lapon.

-          Szándékosan nem kérdeztem meg Őt, miért vállalkozott az útra. Úgy vélem megelőzött a válaszadásban, az út újragondolt, megjelenített grafikai válaszaival.

  

-          Az én Caminóm sorozat előzményei:

50. születésnap, 3 és fél év felkészülési idő, 37 nap Camino, 5 nap turizmus, 720 km-es gyaloglás, 10 000-nél több fotó, 42 lapnyi rézkarc-akvatinta eljárás. A fotónapló, az akkori –diktafonra vett- önismereti vallomások új életre keltek a színezett nyomatokban.

-          A töredékesség hangsúlyt kap, a maradványokra hagyatkozás a valóság talajáról sarjadzó művészi megformálást eredményez.

Keletről nyugatra tartva Pamplónától, Logronon, Burgason, Leónon, Astorgán át Santiagó de Compostelába kísér végig a rézkarcnapló.

A hangulatok, élmények sorát legtöbbször építészeti témákon, az épített környezeten, használati tárgyakon, mint médiumokon keresztül, azok antropomorf jellegét, jelentés szimbólumát megformálva vetíti elénk az alkotó.

-          Marianna témái között mindig kiemelkedő helyet kaptak az építészeti környezet részletei, mint különös időkapszulák, megfigyeléseik, romantikájuk, változó fény-árnyék viszonyaik.

-          A lapokon a zarándoklat fizikai próbatételeire is találunk utalásokat.

Természetesen Marianna esetében is a 21 sz-i turizmus és a régmúlt zarándoklat sajátos keverékéből – a lassú gyaloglás és a gyors dig. információs rendszerek, majd hazaérve egy lassúbb újragondolás révén jött létre a szellemi- fizikai folyamat.

A grafikák üzenetét kutatva a szemlélőben is kérdések halmozódnak fel: mit jelenthet egy korai időktől napjainkig tartó zarándoklat? El Camino a kelta időkben még a tejút szimbólumát jelentette. A XVIII sz. közepétől e zarándoklat a reneszánszát éli, motivációi között vallási okok, önmagunk keresésének igénye, a vezeklés, a fogadalom, elmélyülés is szerepelhetnek.

-          A modern ember nem ritkán, még a legnagyobb sikerei közepette is csak frusztrációt és félelmet él meg. Ady E. soraival a mérhetetlen végletekről:

„Néhányszor bennünk fénylik az Isten,

Máskor bennünk ködlik a semmi.”

A zarándoklat definíciója a netről:

            „Olyan lelket, testet erősítő utazás, amely hagyományos út egy parancsolat teljesítésére!”

De szól beavatásról, az engedelmességről, az aktív meditációs gyakorlatról is.

Mindenképpen kilépés a megszokott komfort zónából, kihívás, átformálódás, új impulzusok és fizikai határok feszegetése, kinek-mi.

Nem léptékvesztének szánva szeretnék egy művészi párhuzamot megemlíteni.

Paulo Coelho (világhírű brazil író) 1986-ban, 39 évesen indult el a Santiago de compostelai zarándokútra. „Azokban a napokban – vallja a szerző- azt gondoltam, hogy ami elvezet az élet rejtekeinek megismertetéséhez, az csak komplikált, nehéz próbatétel lehet. „

Utazása valódi beavatássá vált, és Coelho minden eddigi tudását megváltoztatta annak egyszerű és természetes igazságnak a felismerése, miszerint a Rendkívüli az Átlagemberek útján rejtezik.

Írói törekvésében, munkásságában így a Zarándoklat c. műben is feltárja lelkünk belső gazdagságát, hogy részesei legyünk felfedezésének.

Hogy M. M. El Caminoja során milyen válaszokhoz jutott, azt megérkezve, egy belső zarándoklatot követően, grafikáin megnyíló, egyszerű történések sora jelzik. A narratív tartalmú, máskor szimbolikus, esetleg ironikus megfogalmazások akár egy-egy kiállítás alkalmával is.

Úgy vélem Marianna emberi építményekről készített grafikáinak sora kimeríthetetlen.

Minden téma egy-egy befejezetlen gondolat, vissza-visszatér egyre árnyaltabban szól rólunk, emberekről. Hol lágyabban a foltmaratás finom tónusértékeire hagyatkozik, máskor keményebb kontrasztokkal szólít fel, a színek alárendeltek. Hogyan nevelhető, szilárdítható meg az emberi ítélő erő? Talán a puszta igyekezet nem elegendő, talán rendkívüli próbatételek során. Ha a képzeletünk egy-egy kísérlet, akkor úgy kell rábíznunk magunkat álmainkra, mint menedéket, biztonságot nyújtó önmagunkra.

Hadd idézzek egyik szimbolista ősünktől, Paul Verlaine írja:

            „Különös táj a lelked: nagy csapat

            álarcos vendég jár táncolva benne

            lantot vernek, de köntösük alatt

            bolond szív mintha szomorú lenne…”

Marianna zarándoklatán minél messzebbre jutott, annál inkább összekötötte az időt, a művészeti példákat, a mindennapi élet fizikai kényszerével, az ember ősi vívódását önmagával, az állandó értéket kereső, alkotó tevékenységgel. Megszületett munkái, utazási élményei és belső csatározásainak végeredményei. Nekem különösen sokat mondanak a változatos, örvénylő lépcső motívumok, lehet szimbólumok, de kedvelem a pincék és téglagyári témák kompozícióit is.

Marianna keresi és megteremti belső hitelességének alapjait, nem a hivatalosok lépcsőit koptatva, hanem valódi kínzó kényszernek engedve, a napi rutinból szabadulva keresi, tanulja a művészi megújulást.

Az épített környezet, művészettörténeti emlékek feldolgozása esztétikai művelet, nem csak formai játék. Marianna munkáin feltűnik a művesség, a manuális tevékenység iránti vágy, az emberi alkotások interdiszciplináris kapcsolatainak megerősítése az építészet, tárgyalkotás és grafika nyelvének különös szimbiózisa.

Képi üzenetét olyan közönség, társadalom számára fogalmazza meg, ahol legtöbbeknek szinte teljesen közömbös, hogy művészi gondolatok, vagy csak maga a szépség elér e hozzájuk. Így a művész- a tanár a lapok jelentéstartalmát felerősítve mozgatta meg kifejező eszköztárát. Beavatottjai lettünk a test és lélek újra felfedezésének a lelki, fizikai építmények metamorfózisának. Talán még soha nem volt olyan nagy szükség a művészet szereptudatára, mint ebben a veszélyes, önpusztító korban.

Mészáros Marianna a mai létezés tanúja és megerősít abban a hitben, hogy a művésznek kell mondania valami lényegest a világról, az ember koráról. További sikeres alkotómunkát kívánok, szeretettel gratulálok a kiállításhoz, az előzményekhez és a rendezéshez egyaránt.

A kiállítást megnyitom, köszönöm, hogy meghallgattak.

Jászberényi Matild iparművész

Baja, 2016.03.22. MNÁMK Galéria

Farkas Antal Jama és Walter Gábor emlékkiállítása

Két fiatalon elhunyt kecskeméti alkotónak, Farkas Antal Jama (1960-2012) és Walter Gábor (1963-2014) nyílt emlékkiállítása a volt Liberté Étterem épületében.
Mindkettőjüket ismertem elég régen és nagyon megrázott a haláluk híre annak idején, de még most is elérzékenyültem a megnyitón.
Jamát valahogy Palkó Józsi bácsi művházbeli szakkörében ismertem meg, amikor én még gimis voltam. Az a szakkör nekem nagyon sokat adott. Jama munkáit, fotói és alkalmazott grafikai munkáit is nagyon szerettem, igazán kreatívok voltak. Kedvenceim persze a művészettörténet nagy alkotóinak munkáit feldolgozó parafrázisai voltak. Sok-sok évvel ezelőtt a Bolyaiban én is kiállíthattam ezeket a fotóit.








Gáborra későbbről emlékszem,pedig alattam járt a Katonában, de a kisebb fiúkat nem szokták a lányok figyelni, megjegyezni. Szegeden is alattam járt, de első emlékem róla az, mikor a Petőfi suliban kezdett tanítani. Aztán Bruncsák András barátjaként találkoztunk ismét szakkörben és a zebegényi alkotótáborban. Egy évben születtünk és az 50. születésnapunkat a 4×50 című kiállítással ünnepeltük meg 2013. októberében (Bruncsák Andrással és Takács Istvánnal együtt). Nem gondoltam akkor, hogy ez lesz Gábor életében az utolsó kiállítása.

A megnyitón, amelyet az "Itt vagyunk, támogatunk!" alapítvány rendezett, sokan gyűltek össze. Mák Kornél mondott köszöntőt, Zombor Gábor a megnyitót, amelyben megemlítette, hogy jó lenne, ha lenne a városban ennek a két alkotónak állandó kiállítása, vagy lenne egy olyan anyag, ami egy vándorkiállítás keretében máshol is bemutatná az ő munkásságunkat. (Én úgy gondolom, hogy ha nekik lesz állandó kiállításuk, akkor megérdemelné még néhány elhunyt alkotó ezt, pl. Báron Laci bácsi. És persze az sem ártani, ha nemcsak a haláluk után kapnának a kecskeméti alkotók állandó kiállítási lehetőséget. Milyen jó lenne, ha folyamatosan lenne egy ilyen kiállítási lehetősége a kecskeméti alkotóknak!)
Ezek után Szappanos István mesélt néhány kedves történetet Jamáról és Gáborról.

Bajai kiállításom

Kedden délután a bajai MNÁMK-ban (Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjában) nyílt meg Weintrager Éva szervezésében és rendezésében a kiállításom. Az egyik folyosó szakaszon a caminós sorozatom szerepelt, míg a másikon vegyesen 2008-2013 között készült rézkarcok. A kiállítást Jászberényi Matild nyitotta meg, akinek szakmai, de ugyanakkor személyes beszéde jólesett. Az iskola egyik diákja Coelho írásából olvasott fel egy részletet. A megnyitó alatt újra felidéződtek bennem a caminó nagy pillanatai, kissé meg is hatódtam. A sok ismeretlen között jó volt látni és aztán beszélgetni régi ismerősökkel is. Kellemes eset volt.

VIII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé - Cifrapalota

Elég lehetetlen időben, kedden 13 órakor nyílt meg a VIII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé a Cifrapalotában. Ifj. Gyergyádesz László ötlete alapján indult ez a biennálé, amelynek az aktuális témáit is ő találta ki, és természetesen ő a kiállítás rendezője is. Idén is nagy volt az érdeklődés a művészek részéről, 222 darab mű érkezett be a felhívásra (egy művész egy művel pályázhatott) és ebből, a zsűrizés után 122 került bemutatásra.
A megnyitóra is sokan jöttek el a szokatlan időpont ellenére. (A nem túl nagy teremet csak az Aurin leánykar is képes - nemcsak hanggal - betölteni, hát még a sok érdeklődő.) A politikusi megnyitóktól sohasem vártam túl sokat, ez most sem volt másként. Balogh Zoltán miniszter helyett Soltész Miklós államtitkár érkezett a biennálé megnyitására, akinek a szövege végére csak sikerült egy kis kormány propagandát beillesztenie.

Na, de beszéljünk inkább a művekről és az alkotókról. A díjazottak: Kustár Gábor szobrászművész, Zelenák Katalin textilművész

Ezek mellett "erkülcsi" díjakat is odaítélt a zsűri. Ezeket Széles Judit textilművész, Olascher Tamás festőművész, Tápai Nóra textilművész és Varga József Zsolt festőművész kapta.

Ezekből is látható, hogy a textilesek igen erősen képviselték a szakmát ezen a pályázaton és bizony a grafikusok ismét nem kaptak díjat, bár Tápai Nóra munkája komputergrafika. Nekem tetszett Kőhegyi Gyula fametszete, Lendvai Péter Gergely Aszkétája, Mátrai István a témát elég szabadon feldolgozó montázsa, Penkala Éva hímzéses munkája, G. Szolláth Katalin installációja és Jászberényi Matild textilje.

A megnyitó után siettünk le Bajára, ahol az én kiállításom nyílt.

Bajai kiállításom

Kedden délután a bajai MNÁMK-ban (Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjában) nyílt meg Weintrager Éva szervezésében és rendezésében a kiállításom. Az egyik folyosó szakaszon a caminós sorozatom szerepelt, míg a másikon vegyesen 2008-2013 között készült rézkarcok. A kiállítást Jászberényi Matild nyitotta meg, akinek szakmai, de ugyanakkor személyes beszéde jólesett. Az iskola egyik diákja Coelho írásából olvasott fel egy részletet. A megnyitó alatt újra felidéződtek bennem a caminó nagy pillanatai, kissé meg is hatódtam. A sok ismeretlen között jó volt látni és aztán beszélgetni régi ismerősökkel is. Kellemes eset volt.

Műcsarnoki kiállítások

A délelőtti MROE közgyűlés után a Műcsarnok kiállításait néztem végi, bár mikor megérkeztem, egy kissé meglepődtem, mert egy kisebb sor állt az épület előtt. Beálltam a sorba, de mivel lassan haladt, előre menetem és megkérdeztem, hogy a Derkó kiállításra is sorban kell állni? Azt mondták, nem, így gyorsan bejutottam.
Az alagsorban kezdtem, ahol az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Intézet frissen végzett vagy idén végző hallgatónak munkáiból volt egy kis kamara tárlat.

A fenti termekben újabb 3 kiállítás volt még. A Frissen címűben 8 művész (Barakonyi Zsombor, Halász András, Jovián György, Lábass Endre, Pika, Nyári István, Orosz István, Rabóczky Judit, Georgios Tzortzoglou, Ütő Gusztáv) friss munkáiból válogattak. Orosz Istvánt és az ő munkáit ismertem, láttam tavaly a kecskeméti Kápolna Galériában. Nyári István eddig csak a KorTárs televíziós magazinban láttam, elég ijesztőek és hatásosak voltak a képei egy eredetiben látva őket. Rabóczki Judit szobraiból és Jovián György festményeiből is láttam már egyet-kettőt, de ennyit még nem egy helyen. Számomra a felfedezés ezen a tárlaton Barakonyi Zsombor volt. Ezek a sablonnal készült, nagyvárosi utcákat megjelenítő festmények, amelyek inkább grafika jellegűek nekem nagyon bejöttek.

A Műcsarnok végében a Derkó, azaz a Derkovits ösztöndíjasok kiállítása volt. Ez, most az idén nem volt olyan erős számomra, mint a 2013-as, arra még most is emlékszem, de tavalyira már nem és erre se igazán.

Utoljára hagytam a Steve McCurry fotókiállítást, amely két teremből állt és egy filmből. A fotók szépek voltak, a filmben kedvesen beszélt a fotózásról, de mégse értem az embereket, hogy miért pont erre a fotókiállításra álltak/állnak sorba, miért nem pl. a Frissenre, amit eredetiben látni sokkal nagyobb élmény, mint ezeket az ázsiai fotókat, amelyek a National Geographicban vagy más magazinban jelentek meg.