Az idei tanév második kirándulása az elmúlt hét vasárnapján zajlott le, gyönyörű napsütésben ismét. Most ugyan nem volt telt házas a busz, de azért elég sok diák jelentkezett. Később indultunk (9 órakor), mert csak 11-től kezdődött az Iparművészetei Múzeumban a programunk, ahol elég nagy tömeg volt, de nem a múzeumi kiállítások miatt, hanem a földszinti nagy csarnok Süti és Torta bemutatója miatt. Két csoportra osztódtunk, az egyik csoport az épület bejárásával kezdett, a másik A szecesszió mesterei az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből és a Bigot-pavilon kiállítások megtekintésével, majd háromnegyed óra múlva cseréltünk. Természetesen nem először jártam az Iparművészeti Múzeumban, de az épületbejárás számomra is érdekes volt. A pincével kezdtünk, aztán az első, majd második emelettel folytattuk, de kimentünk az udvarra is, ahol az épület tetejéről levett kerámia díszt egészen közelről is megnézhettük. Lechner Ödön, az épület építésze 100 éve halt meg, egy konferenciával és egy kiállítással is emlékeznek rá, de talán méltóbb lett volna az épületet rendbe hozni és eltüntetni az otromba fa folyosót az épület körül, ami már jó pár éve körbeveszi.
Kis nosztalgiával néztem az udvaron az épülettömb hátsó részét, ahol a Textil tanszék műhelyei voltak, illetve vannak most is. Amikor az Iparművészeti Egyetemre (most MOME) jártam, itt voltak a gyakorlataink.
A Bigot-pavilon darabjait még tavaly májusban láttam Márkkal, de a szecessziós kiállítás új volt nekem is. Tiffany és Gallé tárgyai mellett ott voltak a Rippl-Rónai József által tervezett faliszőnyegek, tányérok.
A két vezetés után és mielőtt egy kis szabadidőt adtam volna a diákoknak és magunknak is, még megnéztünk egy éppen aznap utoljára látható kiállítást, ahol a terített asztalokat, ebédlőket láthattunk.
Márk nem jött haza, de odajött a múzeum elé és együtt tudtunk lenni egy kicsit. Egy közeli török étteremben ebédeltünk, majd visszamentünk a múzeum elé, ahol újra találkoztunk a busszal, amely elvitt bennünket a Hősök terére, a Szépművészeti Múzeumhoz.
Már 14 órától ott voltunk a Szépművészeti Múzeumban, megvettem a jegyeket (elég hosszú volt a sor a pénztárnál) és lepakoltunk. Csak 15.00-kor és 15.30-kor indult a két tárlatvezetés a Rembrandt és holland arany évszázad című hatalmas időszaki kiállításban, addig az állandó kiállításban és a Keserű Ilona-féle kamara kiállításban lehetett sétálni, nézelődni. Azt hittem, több Keserű Ilona festmény lesz kirakva a Cangiante színhasználat Keserű Ilona festményein minitárlaton. Ide hoztam fel először a diákokat, majd mondtam nekik, hogy nézzék meg a 19. századi francia anyagot és menjenek be a többi terembe is, az itáliai vagy a spanyol festészetet bemutatókba. Én, Márkkal és Péterrel az nemrég újra megnyitott Régi szobor gyűjteménybe mentem fel, közben vettem egy fotós jegyet is és készítettem néhány képet is, pl. a Messerschmidt Karakterfejekről.
A Rembrandt kiállítás hatalmas, a mi tárlatvezetőnk nem is vállalkozott arra, hogy az egyes alkotó életrajzáról egyenként beszéljen, de megpróbálta bemutatni azokat a társadalmi változásokat, amelyek a 17. századi Hollandiát jellemezték, és amelyek lehetővé tették, hogy ilyen festmények szülessenek meg ott akkor. Számomra is befogadhatatlan egyszerre ez a hatalmas anyag, ezért kénytelen voltam megvenni a drága katalógust, hogy idehaza még tanulmányozhassam a képeket.
Maguk a tárlatvezetők jók voltak, de ismét szembesülni kellett a természetes tömegen kívül azzal, hogy egyre többen, főleg idősebb hölgyek csatlakoztak a csoporthoz, méghozzá úgy, hogy azok a diákok, akik fizettek a tárlatvezetésért, már alig fértek hozzá az éppen bemutatott képekhez. Beszerezhetne már olyan kis helyes füleseket a Szépművészeti Múzeum is, amin csak azok hallják a tárlatvezetőt, akik fizettek is érte, amilyenek a bécsi kiállítótermekben is vannak!
Majd fél 6 volt mire el tudtunk indulni haza a busszal, és kissé necces volt, hogy a vidéki gyerekek elérik-e a vonatukat, de szerencsére most is késtek a vonatok elérté. Este 7-re értünk haza.
Kedden folytatódott a művészettörténeti filmklub az Otthon Moziban, most a Renoir című filmet vetítették és most is én mondtam a film előtt egy kis bevezetőt. Most teljesen más közönség jött el, mint a Vatikán 3D-re. Most több fiatal diák volt. Aztán kiderült, hogy a katonás franciatanárnő (aki régi kollégám, barátom) szervezte be őket, mert eredeti nyelven ment a film magyar felirattal. A vetítés végére kiderült számomra, hogy ez a film legalább annyira szólt Jean Reniorról, a festő fiáról, mint magáról a festőről, Pierre-Auguste Renoirról. A film gyönyörű képei, színei, tájai és a női idomok híven visszaadták Renoir festészetének lényegét és hogy mennyire szerette még mindig a szépet az öreg, tolókocsiba kényszerült festő, aki már képtelen az ízületi gyulladásai miatt megfogni az ecsetet és ezért rá kell közözni a kezére azt, hogy tudjon festeni. Egy kicsit még beszélgettünk a film végén, pl. Edit Jean Renoirról, de túl sokáig nem, mert ez hosszabb film volt azért, mint az előző vetítés. Edittel próbáltuk azt is eldönteni, hogy mi legyen a decemberi vetítés, de ezt akkor nem sikerült.
