Bécsi kirándulás a kortárs művészet jegyében

Most kivételesen nem úgy mentem Bécsbe, hogy én szerveztem az utat, hanem más szervezéssel. Mindenképpen meg szerettem volna nézni az Ai Weiwei kiállítást, de amikor mi megyünk majd decemberben Bécsbe, akkor már nem lesz. Ezért nagyon örültem, hogy a Kortárs Műgyűjtő Akadémiától kaptam egy hírlevelet, amelyben jelentkezni lehetett egy kirándulásra, amely a bécsi Kortárs Művészeti Vásárra, a Vienna Contemporary-ra. Fakultatív programként szerepelt az Ai Weiwei kiállítás és az Albertina vagy a MUMOK.
Reggel 7-kor indultunk volna a Műcsarnok mögül, de végül csak 7:40-kor bírtunk elindulni a négy busszal, így némi késsel érkeztünk meg a Marx Halle Viennához. Útközben, a győri megállónál összesítettem, hogy 4 volt tanítványom van a csapatban (3 volt kandós és 1 volt bolyais).
A programban szerepelt ugyan, hogy igény esetén tárlatvezetés, de semmi ilyet nem kaptunk, volt kb. 2 óránk a nézelődésre. Ez alatt az idő alatt csak annyit tudtam megállapítani, hogy sokkal nagyobb a bécsi vásár, mint a budapesti, sok ázsiai galéria volt jelen és 6 budapesti.
Sokat fotóztam az előző nap megkapott fényképezőgépemmel.

Innen a 21er Haus-ba mentünk itt  három Ai Weiwei installációt láthattunk a földszinten és sok-sok mást az emeleten. Az Ai Weiwei kiállításon főleg a egykori teaház volt nagyon izgalmas, de a teafűből és a teáskannák letört kiöntőjéből összeállított installációk is érdekesek és hatásosak voltak.

Még volt két szabadtéri Ai Weiwei installáció a Belvedere-i kastély előtt, átmentünk azokat is megnézni. A medencében ez kalligrafikus f betű forma volt kipakolva menekültek által használt mentőmellényekből. A medence szélén a 12 kínai állatövi jegyből álló sorozat sorakozott. Megkerestem a Nyúlat, mert az az én jegyem és megkértem Gyurit fotózzon le előtte.

Sajnos itt még el se jutottam a közvetlenül a kastély előtt állókig, mikor felszólítottak bennünket, hogy menjünk a buszokhoz vissza. Ez egy kicsit rosszul esett, mert szerettem volna közelről is látni mind a 12 szobrot és lefotózni is.

A busz a Természetrajzi Múzeum mögött rakott ki bennünket, innen a MUMOK-hoz ment a csapat egyik része, én is, míg a másik fele az Albertinába. A MUMOK-ba kb. 10 éve voltam utoljára, ide ritkábban jutok el, mint a többi bécsi múzeumba, ezért is választottam ezt. A Festészet 2.0 időszaki kiállítást néztem végig 4 szinten! Sajnos itt már nem lehetett fotózni, így nehezebben is emlékszem vissza a művekre, de a honlapjukon vannak fent képek. Az egyik legérdekesebb kiállított mű számomra az az egykor a New York-i metró falát borító reklámfal, amit Keith Haring rajzolt fehér krétával. Volt Basquiat, Yves Klein is. A -1. szinten a gyűjtemény első darabjai voltak úgy kiállítva, mintha egy raktárban lennénk. (Fotók: mumok.at)

A múzeumok után beültem a Museumsquartier egyik szép kávézójába, ahol egy tökmagos süteménnyel és egy pohár sörrel ütöttem el a busz indulásáig az időt. A buszhoz menet elmentem a Kunsthistorisches Museum előtt és azt láttam, hogy ki van plakátolva Cellini Sótartója, újra látható és a múzeum előtt felállították a nagyméretű makettjét, amibe bele is lehet ülni. Nagyszerű ötlet!

Tizenegy óra előtt 10 perccel értünk vissza a Műcsarnok mögé, Péter várt, hogy kocsival hazahozzon. Jó hosszú nap volt, de én szeretem az ilyen napokat. (Amikor a Dózsa György Úton mentünk, akkor vonultak ki a rendőrök sok-sok autóval a bombarobbanás helyszínére.)

Lépcsőimádatom

Már nem emlékszem, hogy mióta vonzanak a lépcsők, de az biztos, hogy jó régóta! Persze nem csak a lépcsők, hanem általában az építészet, a különböző szerkezetek tetők, párkányok, ablakok, kapuk, de legfőképp a lépcsők. Valahogy a következőképpen alakult az én építészethez való kötődésem: matematika tagozatra jártam általános iskolába, matek-fizika fakultációra a gimiben, ahonnan simán felvételizhettem volna építészet szakra, de nekem ez akkor nem jutott eszembe (díszlet- és jelmez tervező szakra adtam még be akkor a felvételei jelentkezésem a matematika-rajz tanári szak mellett). Aztán már tanítottam, amikor felvételizni akartam az Iparművészeti Egyetemre és Édesapám akkor mondta, hogy nekem építésznek kellett volna mennem. Igaza volt talán, de mondhatta volna előbb is! Innentől kezdve észrevettem magamon, hogy valóban az építészet mennyire izgat engem. Grafikáimban az 1990-es évek elejétől látható ez. Az első lépcsős rézkarcokat 2005-ben készítettem el a fertődi Esterházy kastély lépcsőiről. Ez a Szeretem a barokkot 1-2.

A következő évben egy másik barokk lépcső követte, a drezdai Zwinger lépcsője, Barokk ritmus lett a címe a rézkarcnak.











Két fantasztikus lépcsőről készítettem grafikát 2007-ben, egy-egy montázsos rézkarcot. Az egyik egy velencei csigalépcső, a XV. század végén épült Scala Contarini del Bovolo. A másik pedig a Vatikáni Múzeum híres Giuseppe Momo által tervezett 1932-ben készült csigalépcsője. A grafikák címe Van kiút lett.

Pár év kihagyás után, 2011-ben egy tíz részes sorozatot készítettem Vad lépcsők címmel, ahol a különböző utazásim során készült fotókból válogattam. Nem is mindig emlékeztem rá, hogy hol láttam őket, mert nem mindig híres épületből valók. Az első az apartmanunk lépcsőháza volt a csehországi Cesky-Krumlovban. A második egy egyiptomi lépcső valahol Szakkara környékén. A harmadik egy híres lépcső, a francia Loire menti kastélyok egy leghíresebb kastélyából való, a Chambord-i kastélyból. A negyedik a Szegedi Dóm tornyába vezet fel. A negyedik a Tatai Vár egyik külső lépcsője. Az ötödik a bécsi MUMOK (Modern Művészetek Múzeuma) lépcsője. A hatodik egy finnországi lépcső, amit nem is én, hanem a lényom fotózott, de olyan ismerős volt nekem is, lehet, hogy én is láttam, hiszem kétszer jártam én is Finnországban, A nyolcadik csak icurka-picurka lépcső barokk széle Sümegen a Plébánia templom előtt. A kilencedik ismét a Vatikáni Múzeum híres lépcsője. A tizedik valahol Krakkóban van. Ezeket a lépcsőket előző évben megfestettem, onnan a címe, mert azok a festmények a nagyon vad vörös-zöld kontrasztban készültek el.

Pár éve, mikor volt időm sokat töprengeni magamon, mikor az caminót jártam, meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy mit jelenthet bennem ez a lépcsőimádat. A lépcső, a lépcsőház az a tér, ami vezet valahová, de nem a végcél. Én pedig olyan ember voltam (igyekszem erről leszokni), akik folyton a következő és azután következő dolgokon töpreng ahelyett, hogy élvezné a jelent. Szóval, szerintem a lépcsőkhöz való vonzódásomban ez a személyiségjegyem ütközött ki. Amikor a caminóról készült a 42 darabos (minden napra egy rézkarc) sorozatom készült, már csak 5 lépcsős grafika lett az egészből. Az első Torres del Rióban az albergue lépcsőházáról készült: Nemesi pepita - Camino 4. A második az Ingyen koncert - Camino 17. szintén egy zarándok szállásnak a szép, új falépcsője Sahagúnban. A harmadik ismét egy szállás lépcsőházát ábrázolja Melidében, A harmincnegyedik albergue - Camino 33. lett a címe. A negyedik Santiago de Compostela katedrálisának lépcsője, Megérkezés - Camino 37. Az utolsó pedig a santiagói Néprajzi Múzeum háromkaréjos csigalépcsője, amilyet még soha nem láttam előtte. Az út vége!? - Camino 40. lett a címe.