Farkas Antal Jama és Walter Gábor emlékkiállítása

Két fiatalon elhunyt kecskeméti alkotónak, Farkas Antal Jama (1960-2012) és Walter Gábor (1963-2014) nyílt emlékkiállítása a volt Liberté Étterem épületében.
Mindkettőjüket ismertem elég régen és nagyon megrázott a haláluk híre annak idején, de még most is elérzékenyültem a megnyitón.
Jamát valahogy Palkó Józsi bácsi művházbeli szakkörében ismertem meg, amikor én még gimis voltam. Az a szakkör nekem nagyon sokat adott. Jama munkáit, fotói és alkalmazott grafikai munkáit is nagyon szerettem, igazán kreatívok voltak. Kedvenceim persze a művészettörténet nagy alkotóinak munkáit feldolgozó parafrázisai voltak. Sok-sok évvel ezelőtt a Bolyaiban én is kiállíthattam ezeket a fotóit.








Gáborra későbbről emlékszem,pedig alattam járt a Katonában, de a kisebb fiúkat nem szokták a lányok figyelni, megjegyezni. Szegeden is alattam járt, de első emlékem róla az, mikor a Petőfi suliban kezdett tanítani. Aztán Bruncsák András barátjaként találkoztunk ismét szakkörben és a zebegényi alkotótáborban. Egy évben születtünk és az 50. születésnapunkat a 4×50 című kiállítással ünnepeltük meg 2013. októberében (Bruncsák Andrással és Takács Istvánnal együtt). Nem gondoltam akkor, hogy ez lesz Gábor életében az utolsó kiállítása.

A megnyitón, amelyet az "Itt vagyunk, támogatunk!" alapítvány rendezett, sokan gyűltek össze. Mák Kornél mondott köszöntőt, Zombor Gábor a megnyitót, amelyben megemlítette, hogy jó lenne, ha lenne a városban ennek a két alkotónak állandó kiállítása, vagy lenne egy olyan anyag, ami egy vándorkiállítás keretében máshol is bemutatná az ő munkásságunkat. (Én úgy gondolom, hogy ha nekik lesz állandó kiállításuk, akkor megérdemelné még néhány elhunyt alkotó ezt, pl. Báron Laci bácsi. És persze az sem ártani, ha nemcsak a haláluk után kapnának a kecskeméti alkotók állandó kiállítási lehetőséget. Milyen jó lenne, ha folyamatosan lenne egy ilyen kiállítási lehetősége a kecskeméti alkotóknak!)
Ezek után Szappanos István mesélt néhány kedves történetet Jamáról és Gáborról.

Péntek - Születésnap és Farkas Antal Jama emlékkiállítás a Fotográfiai Múzeumban

Csütörtökön "csak" egy szülői értekezletem volt még a délutáni szakkör után, és még az eső is elkezdett esni hazafelé.
A péntekem ismét hosszú és zsúfolt volt. A Kandóban 7 óra zsinórban, rohanás haza, vacsora készítés, hajmosás, mert estére jöttek Anyukámék, meg persze a gyerekek is haza, köszönteni a születésnap alkalmából, de erre a napra esett Farkas Antal Jama emlékkiállításának megnyitója is a Magyar Fotográfiai Múzeumban, amelyet nem akartam kihagyni.
Mikor megérkeztem még csak ketten lézengtünk, de mire elkezdődött a megnyitó igen sokan lettünk. Jama és a képei megtöltötték azt a kiállítótermet, ahol legtöbbször alig néhányan szoktunk lenni a megnyitókon. Jó volt újra látni Jama fotóit, főleg így együtt. Bár emlékszem először is itt láttam őket, és azóta a rajongója voltam, főleg a parafrázisainak, amelyeket igyekszem a diákjaimnak is megmutatni.
Mikulás Ferenc nyitotta meg a tárlatot, aki egy facebookos bejegyzést idézett, valaki a kiállítás meghívójához szólt hozzá. Igen, lehetetlen Jamára úgy gondolni, hogy nincs. Itt van, itt vannak a képei és élnek. Ő is.

A megnyitó elhangzása után siettem haza. Anyukám hozta a szokásos puncstortát. Márk gyalog jött hatalmas csomagokkal haza az állomásról, mert hozta az egyik ajándékomat, 7 darab keretezett képet kaptam Pétertől, Gácsi Mihály rézkarcainak nyomdai változatát. Márk a héten készült fotogramjaiból is meglepett kettővel. A többiek rám bízták, hogy mivel lepem meg magam. Először egy új biciklire gondoltam, mert a régi már nagyon zörög-csattog-nyikorog, de a másnap délelőtti szemvizsgálat felülírta ezt. Progresszív lencsés szemüveg lesz a születésnapi ajándékom. Azért remélem, ahogy haladok a korral, nem mindig valamilyen gyógyászati segédeszköz lesz a szülinapi ajándékom!
Ja! Majd elfelejtettem, Petra már egy héttel megajándékozott egy kismacskával, ő lett Dönci (Dénes).

Farkas Antal Jama temetése

Délelőtt volt Farkas Antal Jama temetése a kecskeméti Köztemetőben. Éppen csak odaértem 11 órára, nagyon sokan összegyűltek a ravatalozónál. Messziről is jól lehetett látni azt az óriás széket, amelyet egy régebbi KAFF-ra készített Jama, az volt felvirágozva. Szeverényi Tamás Gyula beszédének csak a végét hallatta, de utána Orosz István beszéde igazán találó volt. Jó lenne szó szerint idézni, de ez most nem megy. Valami olyasmit mondott, hogy Jama csak átült egy másik asztalhoz, ahol Cézanne, Van Gogh, Matisse, Modigliani, Magritte már rendeli is neki a következő sört, és mi csak remélhetjük, hogy ebben az égi csehóban jut nekünk is egy asztal majd. Aztán elvonultunk az urnás temetés színhelyére, ahol Jama egyik főiskola társa (sajnos, nem tudom a nevét) mondott egy újabb beszédet, ez is olyan jamás volt. Felelevenített néhány közös emléket, aztán valahogy úgy fejezte be, hogy tudtuk, hogy különböző vizsgálatokra kell mennie, de nem tudtuk, hogy ennyire beteg, mert minid elütötte egy poénnal ezt is, például a gyomortükrözés kapcsán azt mondta: "Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, van-e polip valahol?"
És a fejfán csak ennyi áll: Jama.
Isten veled Jama!

Veszteségek hete

Ez a hét a veszteségek hete volt számomra. Hétfőn jól felhúztam magam ismét a 10. A-val, aztán következett egy értekezlet, aminek túl sok értelme nem volt, és ezek után arra értem haza 1/2 5 körül, hogy Cilikét 1 órával azelőtt elütötte egy autó. A nyomokat addigra Péter feltakarította, de azóta is mikor kilépek a kapun, vagy éppen hazaérek, eszembe jut, hogy itt feküdhetett élettelenül szegénykém. Cilike 2001. novembere óta élt velünk, Céda (az első macskám óta) ő volt legtovább velünk. Májusban elveszett Berci (cirmos öreg kandúrunk), így most háromnegyed év alatt a második öreg macskánkat sirattuk el. Tiszta szerencse, hogy augusztusban befogadtunk egy kis kandúrt, Sancit, aki bennünket választott, mert most macska nélkül úgysem bírnám soká.
Szerdán egy megbeszélés miatt már nem kapcsoltam be a gépet, és így csak másnap reggel értesültem Farkas Antal Jama haláláról. Teljesen lesújtott. Jamát még középiskolás koromban ismertem meg, a rajzszakközben. Lehet, hogy a régi cuccaim között még van is egy olyan rajz, amit rólam rajzolt. Nagyon szerettem a munkáit, ötletesek voltak, profik és soknak volt művészettörténeti utalása is. Vetíteni is szoktam néhány parafrázisát művészettörténet órán. Kiállítást is rendeztem a munkáiból a Bolyaiban egyszer. Iszonyúan sajnálom! Azóta hallottam, hogy legalább a város a saját halottjának tekinti. Temetése 21-én lesz, pont amikor a központi felvételi vizsga a középiskolákba, de sikerült egy cserével elintéznem, hogy elmehessek. A képek, amiket mellékelek 3 éve készültek, mikor az Ifjúsági Otthon rendezésében egy fotópályázaton Petra is részt vett és a zsűriben ott volt Jama is, Ráday Mihállyal együtt.
Csütörtökön reggel Bozsó Jancsival elszállítottuk a II. Rákóczi suliból a paravánokat a keddi kiállításra, valamit a már bekeretezett bolyais diákmunkákat is. Aznap volt a rajz és vizuális kultúra OKTV beadási határideje, így postáztuk a beadandó anyagot, ami nagyon helyes lett. Egyébként már 3 éve, azaz Petra óta nem volt OKTV-s diákom, mert egyre nehezebb őket erre ösztönözni, hogy azért nagy munka egy OKTV, de semmilyen pluszpont nem jár érte a felvételinél és most már az érettségit sem váltja ki.
A csütörtök és a péntek délutánom a bolyais osztályzó konferenciákkal telt, amelyeken ott kell ülni, ha tetszik, ha nem.
A veszteséges hetem után, végképp értelmetlennek látom azt, hogy olyan diákokon idegesítsem magam, mint a 10. A, olyan embereknek beszéljek művészetről, akik 10 körömmel küzdenek ez ellen, akik alapvető emberi magatartási normákkal nincsenek tisztában. Jövő hétfőn majd kiderül, hogy sikerül túltennem magam ezen.
Egy jó dolog is volt azért a héten. Megkaptam a cambridge-i Histon roadi temető baráti körének hírlevelét, amelynek címlapján az én grafikám, rézkarcom szerepelt.