Perjési Sándor és Pauer Gyula kiállítása a Dán Kulturális Intézetben

Csütörtök este nyílt a Dán Kulturális Intézetben egy magyar származású, ám Dániában élő képzőművésznek, Perjési Sándornak és Pauer Gyulának közös kiállítása. Perjésit nem ismertem eddig én sem, de Pauert természetesen igen. Őt gondolom, nem nagyon kell bemutatni, az pszeudo művészt fogalma kapcsolódik a nevéhez, egy műve szerepel is a kötelező műtárgylistában, és a Duna-parti cipők, a budapesti holokauszt emlékmű is az ő munkája. Ők barátok már nagyon rég óta, az 50-es években Luigi de Battistánál tanultak díszítőszobrászatot, aztán '56-ban Perjési emigrált, Pauer maradt, és a barátság is maradt. Perjési egy fotósorozatot állított ki, arról a budapesti vasöntödéről, ahol a szobraikat kiöntötték, és amely azóta már bezárt. Perjési lánya, Caroline Perjési, aki Londonban él és filmmel foglalkozik, készített egy filmet is erről, amelyet a megnyitó után levetítettek (én ezt már nem vártam meg, így is 7 lett mire hazaértem). Pauer a legújabb pszeudos festményeit állította ki. 2005-ben volt a Műcsarnokban egy gyűjteményes kiállítása, tehát elég sok dolgot ismertem tőle, de ezek a festmények elég újak voltak (mind a 2000-es években készült) és meglepően színesek.
A kiállítást Rauschenberg János ajánlotta a figyelmünkbe. Az Aurin leánykar pedig néhány kórusmű eléneklésével színesítette az eseményt. Több egykori ÉZI-s kollégám is jelen volt a megnyitón, mert személyesen ismerték Perjési Sándort, akinek zenetanár a felesége. A megnyitó előtt Zsuzsi (a Dán Kulturális Intézet) munkatársa bemutatott Perjési Sándornak és a lányának, és egy kicsit beszélgettünk is, míg megérkezett a közönség. Sajnos Pauer csak nem sokkal a megnyitó előtt érkezett, így vele nem volt alkalmam beszélgetni.

Budapesti kirándulás a törifaktosokkal 2.

A temetőből a Parlament elé mentünk, amit azért is tartott fontosnak megnézni Hajnalka, mert a hírek szerint vissza akarják állítani a II. világháború előtti arculatát. Kisfaludi Stróbl Zsigmond Kossuth emlékműve helyett a Horvay János-féle Kossuth szobor kerülne vissza, ami Dombóvárott van. A sok sorban álló mellett megnéztük még Lugossy Mária '56-os emlékművét. Itt muszáj leírnom még valamit, ami nagyon bosszant. Mióta áthozták a koronázási ékszereket a Parlamentbe, én összesen kb. kétszer láttam, pedig amíg a Magyar Nemzeti Múzeumban volt, addig minden egyes alkalommal (évente egyszer biztosan) megnéztem. Egyszerűen nem értem, miért kellett idehozni, miért kell sorban állni, előre bejelentkezni, ha látni szeretném, és miért kellett a palásttól elszakítani. Aztán elsétáltunk a József Attila szobor (Marton László) mellett és lementünk a Duna parti cipőkhöz, Pauer Gyula Holokauszt emlékművéhez. Döbbenet, hogy a Kossuth térről csak azt életünk kockáztatásával lehet, az autóforgalmon átkelni, nincs ez zebra csak jelentős kerülővel. Enikőhöz nagyon közel került egy busz, iszonyú volt látni is! Egyébként én nagyon szeretem ezt az emlékművet, bár szomorúan látom, hogy a cipők fogyatkoznak, egyre több cipőnek már csak a helye van meg.
Visszatérve a térre, megnéztük a Varga Tamás Nagy Imre szobrát, és a Parlament előtt sortűz áldozataira emlékező két emlékművet is, a jelképes sírt és a falon lévő golyónyomokat.