A beszélgetés az Otthon mozi művészettörténeti filmklubjának apropóján született Mészáros Mariannával, a Kandó Kálmán Szakközépiskola művészetelmélet tanárával. A mozi előterében a művészetoktatást és a művész-utánpótlást illetően a múltról, a jelenről, és egy kicsit a jövőről is kérdeztük a tanárnőt.
Fotók: A Fehér Vera
- Milyen cél vezérel a hivatásodban?
- Az egész életemet arra tettem, hogy a művészetet közelebb hozzam a diákokhoz. A Bolyai János Gimnáziumban tanítottam 21 évig. Azokból a diákokból, akik gimnáziumba járnak, feltehetően értelmiség lesz, s az értelmiségnek fontos dolga a nyitottság, hogy befogadó legyen, műpártoló legyen. Ha pedig felnőttként olyan helyzetbe kerül, hogy megteheti, akkor vásároljon eredeti műtárgyakat. Ez volt az én elsődleges küldetésem a Bolyaiban. A Kandó művészeti tagozatán pedig most elméletet tanítok: művészet-, szobrászat-, festészetelméletet, végzős osztályom van.
- Az elhivatottságom abban is megnyilvánul, hogy megpróbálok és régen is próbáltam minden lehetőséget megragadni a cél érdekében. Tudom, hogy a tanórán kívül sokkal hatásosabb minden, mint bent a tanteremben. Így alakultak ki annak idején, a 90-es években az első művészettörténeti nagy kirándulások, melyeket 16 éven keresztül folytattunk. Ezek a kirándulások nagyon kemény tanulmányi túrának számítottak. Egyszer egy utazási irodán keresztül szerveztük az utat, akkor is mi mondtuk meg, hogy mi legyen az utazási csomagban. Az utazási irodás szakemberek azt mondták, hogy ezt a „csomagot” másnak nem is lehetne eladni. Tényleg tanulni mentünk ezekre a helyekre, én is tanulni jártam ide, illetve azért, hogy például a leendő művészettörténet órákhoz diákat készítsek. Ilyen egy hetes úton jártunk például Görögországban, Angliában, Belgiumban, Hollandiában, Párizsban, Provance-ban, Törökországban. 2010-ben volt az utolsó ilyen nagy kirándulás.
- Milyen kirándulásokat szervezel ma, mire van lehetőség?
- Ma már olyan nagy kirándulásokat nem szervezek, de legfeljebb egynapos budapesti vagy bécsi kirándulásokat és kiállítás látogatásokat igen. Nagyon nehéz megtölteni egy buszt - a világ nagyon megváltozott. Ma inkább kütyükre költik ugyanazt a pénzt, amit régen egy ilyen benyomás átéléséért tettek félre a szülők. Emiatt nem jön össze a minimális létszám sem. A diákok változtak, számomra sokkal nehezebb kordában tartani őket, vagy rávenni a kötött programokra. Az eredeti cél az volt, hogy ha majd felnőnek, és visszatérnek egy-egy kuriózumnak számító helyszínre, akkor már legyen bizonyos jártasságuk. Ma tényleg más, hiszen sokkal elérhetőbbek az információk az internetnek köszönhetően – bár engem nem elégítene ki, ha csak virtuálisan sétálhatnék végig egy utcán. Én is változtam: ma már nem mernék felelősséget vállalni 35 diákért.
- Hogyan jött a művészettörténeti filmklub ötlete?
- Csenki Csabáné Túri Edit, az Otthon mozi vezetője keresett meg, az ő ötlete volt a filmklub. Ez a második tanév, amikor vetítjük ezeket a filmeket. Először azt gondoltuk, hogy havi rendszerességgel fog menni a dolog. Aztán rájöttünk, hogy rengeteg olyan film van, amit jó lenne látni, de azokat itt nem forgalmazhatjuk. A dolog pikantériája az, hogy én is akkor látom először a filmet, amikor a nézők, akiknek bevezetőt tartok. Ilyen módon kihívás nekem is, hiszen előfordul, hogy a film témájának utána kell néznem. Éppen ezért a bevezetőkben nem beszélhetek közvetlenül a filmről, viszont a témára rá tudom hangolni a nézőket.
- Volt-e olyan diákod, aki kiemelkedő művészeti sikereket ért el?
- Néhány kandós diákomból művészettörténész lett, s a bolyaisok közül is művésszé vált néhány tanítvány. Volt persze olyan is, akit én abszolút művésznek képzeltem el - aztán nem az lett. És kellemes meglepetések is érnek, ősszel találkoztam az Art Marketen egy lánnyal, aki Pesten a Kisterem Galériában dolgozik: művészettörténész lett, és mondta, hogy az én bolyais óráim voltak meghatározóak számára. Ezek nagyon jól esnek az embernek, én szeretek volt tanítványokkal találkozni.
- Közvetlenül az órákon nem feltétlenül lehet visszacsatolást kapni a munkánkról, és a művészetoktatás egyébként is hosszabb távon „hat” a fiatalokra. Inkább olyan ez, mintha magot ültetnénk, ami később kikel, vagy nem kel ki. Én hintem a magot kegyetlenül, ezen ne múljék semmi! Szigorú tanárnak tartanak, én inkább következetesnek mondanám magam. Amit megígérek és megígérnek, azt be kell tartani, fontos a pontosság, megkövetelem a figyelmet, számon tartom a házi feladatokat.
- Mit gondolsz, milyen helyzetben van ma a kecskeméti művészutánpótlás generációja?
- Azt gondolom, hogy kemény tradíciók uralkodnak Kecskeméten. Az értelmiség nem annyira a társadalomtudományokhoz, vagy a humán területhez tartozott, hanem inkább műszaki és agrárértelmiség volt. Hozzájuk, nyilvánvalóan nem állt annyira közel a művészet, illetve a közízlés nagyjából a 19. század végénél megállt. Ezeket az ízlés-falakat, amiket az emberek maguk köré építenek, nagyon nehéz áttörni. A diákjaimnak mindig nagyon határozott elképzelésük van arra vonatkozóan, hogy mit szeretnek és mit nem szeretnek. Én próbálom őket rávenni, hogy ezeket kissé levetkőzzék, és úgy alkossanak véleményt valamiről, hogy előbb nyissanak felé, járjanak utána. Kodály azt mondta, hogy a zene mindenkié – sajnos a művészetre ez nem igaz. A művészet azé, aki akarja. Kecskeméten a vizuális művészeteket nem akarják olyan sokan. Áttörésnek számított a kecskeméti művészetoktatásban 93-ban Bruncsák Andrásék Szabadiskolája, s abban az évben indult a Kandóban is a művészeti tagozat, és azóta van a Katedra is. De ezek még nem termelték ki azt az új befogadói vagy alkotói generációt, ami fellendíthetné a város kortárs művészeti életét. Ezt megelőzően a nagy durranás a Rajzfilmstúdió és a Kerámia Stúdió volt a hetvenes években, akkor került ide sok művész, amikor ezek megnyitottak – akkor nagy pezsgés volt. Én egyelőre azt a fajta pezsgést, ami a 70-es 80-as években itt tapasztalható volt, azt nem nagyon látom Kecskeméten. Persze, van művészeti élet a városban, de a progresszív, modern irány hiányzik.
Akik Kecskeméten művészetet vásárolnak - és ezzel közvetetten diktálják az irányzatok fejlődését - elsősorban a figurális műveket és a tájképeket választják.
A mai fiatalok zárkózottak, illetve elvárják azt a külvilágtól, hogy az megértse őket. Túl könnyen kategorizálnak, skatulyáznak másokat – miközben ők maguk kevésbé nyitnak, kevésbé próbálják megérteni a környezetüket, s ennek talán inkább fordítva kellene lennie. A diákok megmérettetéséhez és a művészeti eredmények minőségi ugrásához adott a Fringe és az Ifjúsági Otthon Diákgalériája. A művésztanároknak kellene jobban ösztönöznie a diákokat arra, hogy bemutatkozzanak, hiszen egy-egy ilyen alkalom során a kiállító maga is összegzi addigi munkásságát, s ez hozzájárul a fejlődéséhez.
http://hiros.hu/kecskemet/hirek/aki-a-muveszet-magjait-veti
Semmit sem tudtam Sárközy Pálról és a meghívón szereplő kép alapján, ahol éppen Salvador Dalí repül, mint egy boszorkány, azt hittem ő egy cigány festő. A kiállítás többi képe is olyan színes fantáziavilágot tükröz, ami szerintem indokolta az én első asszociációmat. De kiderült, hogy a 88 éves Sárközy Pál a volt francia miniszterelnök édesapja, aki reklámgrafikusként dolgozott. Valamint az is kiderült, hogy nem egyedül, hanem egy német grafikussal közösen készítette ezeket a grafikákat, amelynek nagyméretű nyomatait láthattuk az Abigél Galéria jóvoltából.
