Apám fái - kiállításom a Kereskedelmi és Iparkamarában

Még tavaly felvetette Csatos Erika, a Nőnek lenni jó konferencia szervezője, hogy az egyik konferencia keretén belül lehetőséget adnának nekem egy kiállításra. Mivel tavaly novemberben éppen volt egy kiállításom, korainak tartottam volna a tavaszi konferenciát. Másrészt, csak tavasszal kezdtem el az Apám fái sorozatot, amellyel édesapámra szerettem volna emlékezni. Azokat a fákat festettem meg, amelyet ő nevelgetett, gondozott az úrihegyi kertben. Ezt a kertet pedig az ő halála után el kellett adnunk, hiszen egyikünk sem tudta volna gondját viselni tovább.
Márciustól szeptemberig 14 akrilfestmény, 4 akverell és 4 rézkarc szeletett meg, ez a 22 kép lett ennek a kiállításnak az anyaga. A konferencia előtti napon reggel Péter bevitt a Kamarába, ahol elkezdtem kipakolni, rakosgatni a képeket, de nem tetszett úgy, ahogy itthon elképzeltem, ezért telefonos segítséget kértem A. Varga Imrétől, aki azt javasolta, váltogatva a színeket és a technikákat rakjam ki a képeket, Ez valóban sokkal jobban mutatott.

Pénteken, a konferencia napján az 5 órám után mentem el a Kamarába, ahol 13 órakor kezdődött a 8. Nőnek lenni jó konferencia. Nekem ez volt a 4. Nőnek lenni jó konferenciám. Mindig érdekes témák, érdekes előadók szoktak ezeken a konferenciákon, és mindig hatalmas lendületet ad az ott lévőknek. Most 200 nő várta, hogy a Kurázsi témában hallja, lássa az előadókat, pl. Palya Beát. A szünet előtt volt az én Apám fái című kiállításom megnyitója. Varga Mónika olvasta fel, amit Pajkó Andi írt rólam, illetve az én néhány gondolatomat is.
Nagyon meghatóra sikeredett ez a megnyitó, Anyukám is sírt, én is sírtam, és mikor végignéztem a nézőtéren, láttam, hogy sokan sírtak. Aztán a szünetben többen megszólítottak, hogy ők ugyanebben a helyzetben vannak. A szünet végén muszáj volt elmennem, hiszen a "kisfiam" szobri is ott voltak az Acélszobrászati Szimpozion kiállításán, aminek éppen ezen a napon volt a megnyitója. (Anyának és fiának is ugyanazon a napon nyílt kiállítása!) Mikor visszaértem, a kerekesszékes házaspár, Bogi és Cirill beszéltek. Végül Almási Kittiről lemaradtam, mert megcserélték a programban. A fogadás alatt is kaptam elismerő véleményeket a kiállításról és együttérző mondatokat. Jólesett, nagyon boldog és hálás voltam, hogy össze tudtam hozni ezt a kiállítást.
A kiállítás október 31-ig hétköznap 8-17 óra között tekinthető meg az Árpád krt 4. szám alatt.
Az én gondolataim a kiállítás anyagával kapcsolatban:

"El kellett adnunk a kis úrihegyi kertet, amit ő gondozott. A kert fáinak megfestésével, rézkarcban történő megörökítésével emlékeztem édesapámra.

A fákban benne van ő, akinek hiába mondták, hogy hogyan kellene ezeket a fákat megmetszeni, ő a saját feje után csinálta. Anyukám csak „kabátakasztónak” nevezte azokat a csonkokat, ami egy-egy levágott ág után maradt. És benne vagyok egy kicsit én is, aki a képek készítése közben azokat a dalokat hallgatta az 1950-es, 1960-as évekből, amelyeket ő annyira szeretett, Tom Jones, Engelbert Hamperdinck, Paul Anka, Elvis Presley zenéit.

Édesapám 19 évesen az 1956-os események után elhagyta Magyarországot és Angliában élt az első amnesztiáig, azaz 1960-ig. Hiába voltak ezek pörgős slágerek, én gyakran megkönnyeztem őket festés közben. Ezeken a slágereken nőttem fel, mert a zene az mindig szólt otthon. Amikor a szüleim összeházasodtak, semmijük se volt, de két magnójuk igen."

14-4-4

14 akril kép - 4 rézkarc - 4 akvarell

Apám fái természetes zöldben, a lemenő nap narancsos múlásában, ég színű kékben édesapám szemének színében, mennyországi rózsaszínben."